Január 17-én a 2011. októberében létrejött Azawad Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (MNLA) három különböző alakulata (legalább 40-50, emberekkel megtömött autó mindegyikben) rajtaütött három észak-mali város, az egymástól több száz kilométer távolságra fekvő Menaka, Aguelhoc és Tessalit helyőrségén, állítólagosan súlyos csapást mérve a katonákra (mint mindig, az információk ezúttal is eltérőek az elesettek számát illetően).
Az al-Kaida a Maghreb Államokban (AQIM) terroristaszervezetével amúgy is megáldott Mali gondjai (több külföldi még mindig fogságban van mali területről történt elrablása után) tehát tovább súlyosbodtak, ráadásul ezúttal a tuaregek változtattak korábbi stratégiájukon és most nem vonultak vissza a hegyes területekre a támadások után, hanem a helyszínen maradva napokig harcot vívtak a városok feletti ellenőrzésért – ez utóbbit csak napokkal később, súlyos áldozatok árán sikerült a Gao városából irányított hadseregnek visszaszereznie (de az információk még mindig nem megerősítettek). A harcokról annyi bizonyos, hogy nehézfegyvereket is használtak a felek és mindkét oldalon voltak elesett harcosok, de míg a mali hadsereg 45 meggyilkolt tuaregről beszél, addig az MNLA szóvivője, a magát Moussa Salamnak nevező férfi csak sebesült tuaregeket és több tucatnyi meggyilkolt mali katonát említ nyilatkozatában. A harcok azonban a városok körül is lángoltak, január 20.-án Aguelhoc-tól délre a lázadók rajtaütöttek a Gao-ból küldött katonai erősítésen (főleg teherautók és autók) és súlyos csapást mérve a hadseregre, több embert meggyikoltak, másokat elraboltak és egyes autók a lángok martalékává váltak (sőt helikopterek lelövéséről is jöttek hírek).
A mali hadsereg északi parancsnoka, Ould Meydou csak nagy nehézségek árán tudott elmenekülni, bár menekülésének tényét egyes források kétségbe vonták. Január 21.-ére aztán végre nagyjából rendeződött a helyzet, a regulárisok valamennyire ellenőrzésük alá vonták a régiót, a Niger partján fekvő Gao laktanyájában Poudiougou Gabriel tábornok pedig lelkesítő beszédet tartott és felszólította katonáit a harcra a béke és a biztonság megteremtése érdekében. Az áldozatok számáról, személyéről nem beszélt, de nyilvánvalóvá tette, hogy a kormány ugyan nyitott rá, de még nem tárgyal az MNLA-val, ennek jeleként egyébként a hétvégén két kamionnyi lőszer és fegyver érkezett Gao-ba (100 kilométerre Bamakótól) újabb katonákkal együtt, a fővárosban Bamakóban pedig a harci helikoptereket készítettek fel a harcra (az újabb katonai erősítést az MNLA szóvivője hadüzenetnek nevezte). A 2009-es békemegállapodás utáni első akcióban az MNLA megmutatta, hogy a líbiai konfliktusban edződött harcosai megfelelő fegyverekkel és elszántsággal rendelkeznek az újabb fegyveres harcra (szemtanúk is megerősítették, hogy jól felszerelt harcosokról volt szó), az algériai határ közelében fekvő Tessalit városában 11 órán keresztül ropogtak a fegyverek, de hogy mégsem voltak civil áldozatok, az a lázadók stratégiájának köszönhető (és talán ezért sem annyira ellenségesek velük szemben), hiszen a támadás előtt tuareg harcosok vonultak végig az utcákon felszólítva mindenkit az elrejtőzésre (Tessalitban például a mecsetben terjesztették az információt) – ezzel persze időt adva a mali hadseregnek a gyors felkészülésre (bár a támadás már napok óta pletykaként keringett).
A kiszivárgott hírek szerint az MNLA azért kezdte újra a fegyveres harcot, mert nem látta a tuareg népcsoport helyzetének jóra fordulását 2009 után (plusz hazatértek a líbiai harcosok) és most egy újabb tárgyalást szeretnének elérni a kormánnyal az azawadi régió autonómiájáról. Az elszabadult erőszak ismét reflektorfénybe helyezte a sivatagi nomád életmódot élő tuaregek helyzetét és szomorú sorsát, hiszen a nagyjából másfél milliónyi, indigókék kendőjűkről/fátyolukról csak “kék népnek” hívott tuareg populáció több országban (Niger, Mali, Algéria, Líbia, Burkina Faso), körülbelül két millió négyzetkilométeres területen él és az elmúlt évtizedekben többször indított fegyveres harcot diszkriminációja ellen és egy esetleges független állam megszületéséért. Az állami oktatás elutasítása, az éhínségek és a függetlenedési folyamat a nyolcvanas évekre a Száhel-övezet és a Szahara legszegényebb embereivé tették őket, így nem csoda hogy nyitottak voltak először Gaddafi, líbiai vezető Iszlám Légiójára, majd később a saját lázadásukra. 1990-ben kezdték első igazi harcukat (bár már 1960-ban is volt egy jelentős lázadás), amely háború nagyjából hat éve alatt régiószerte sok százan haltak meg, de a békeszerződésben foglaltak meg nem valósulása miatt a 2000-es években ismét újrakezdődtek a harcok, legutóbb 2007-ben, amikor a Nigerben kirobbant lázadás Malira is átterjedt.
Aztán a 2009-es békeszerződés után a tuareg lázadók visszatértek egykori nagy pártolójuk, Gaddafi mellé és a diktátor bukásával zárult líbiai háború során elkötelezetten küzdöttek Gaddafi mellett – pletykák szerint napi ezer dollár körüli zsoldért (ráadásul ők voltak, akik kimenekítették a vezér fiát Nigerbe). A harcok befejeztével ezek a lázadók visszatértek ősi földjükre, a nagyrészt Maliban található Azawad régióba, ahol a fentebb taglalt háborút indították el egy saját országért (hangsúlyozottan csak Azawad függetlensége a cél Mali határain belül). Január 24.-én a kormány egyébként hivatalosan is bejelentette, hogy stabilizálták a helyzetet északon, erre nagy csattanóként a mai napon (január 26.) az MNLA emberei Anderamboukane városánál (nagyjából 1600 kilométerre Bamakótól) súlyos összecsapásba bonyolódtak a mali hadsereg egységeivel és annak ellenére, hogy helikopterek is támogatták a regulárisokat, délutánra az MNLA irányítása alá vonta a települést. A híres tuareg fesztiváljáról nevezetes, 3000 fős városka egyébként alig 100 kilométerre fekszik a múlt héten megtámadott Tessalit városától és valószínűsíthető, hogy visszafoglalása jelentős véráldozatokat fog kívánni a mali kormánytól.
A kormánytól, amely január 24.-én a mauritániai fővárosban, Nouakchottban találkozott a házigazda, Niger és Algéria képviselőivel, hogy a Száhel biztonsági helyzetéről tárgyaljanak, amelyet az AQIM mellett most már a tuareg lázadás is egyre instabilabbá tesz. Mali a konferencián is hangsúlyozta, hogy nyitottak az MNLA-val való párbeszédre (ha a szervezet a függetlenségen kívül hajlandó más ajánlatot is elfogadni), de az erőszakos fellépést nem hajlandóak elfogadni, erőszakra erőszak lesz a válasz. Ez pedig akár a poklot is elszabadíthatja ebben a szegény észak-afrikai országban, ugyanis a mostani harcok mindenképpen mások, mint a korábbi lázadások esetén, hiszen ezúttal fegyvereiktől, képzettségüktől támogatva a tuareg lázadók szemtől-szemben felvették sikeresen a kesztyűt a hadsereggel, másrészt viszont ezúttal nincs ott a “kék nép” mögött a líbiai diktátor pénze, biztonságot nyújtó országa és politikai támogatása. A helyzetet tökéletesen jellemzi Ibrahim Ag Mohamed Assaleh, a mali parlament tuareg tagjának nyilatkozata: “Ezek az emberek küzdeni fognak a végsőkig.”