Eegy megtermett, középkorú férfi reggeli készülődését láthatjuk, fogmosás, öltözködés, majd távozás a bérelt szobából. Aztán a következő képsorok szinte sokkolóan kontrasztosak, ugyanő már egy apró kápolnában magából kikelve prédikál a híveknek a Sátánról, a bűnbocsánat és megbocsátás erejéről. Teszi mindezt annak ellenére vagy éppen ezért, mert nem más ő, mint a libériai polgárháborúban hírhedtté vált Csupaszfenék tábornok (és ez a legszebb fordítás), polgári nevén Joshua Milton Blahyi, akinek saját bevallása szerint is ezrek köszönhetik halálukat – köztük nők, öregek és egészen kicsi gyermekek is.
Az első libériai polgárháború idején, a kilencvenes évek elején tűnt fel mint Roosevelt Johnson hadúr egyik dandárjának/milíciájának, a később Csupaszfenekű dandárként ismertté vált osztagnak a vezetője és gyermekkorából magával hozott tradícionális hitvilágát a kereszténység tanaival keverve egészen extrém harcmodort alakított ki embereivel a Charles Taylor és szövetségesei elleni harcban. Általában egyetlen fegyverrel, egy szál cipő kivételével teljesen meztelenül vezette a javarészt gyerekekből álló csapatait a harcba, mert hitük szerint a meztelenségük védelmet jelentett számukra a csatában. Ezenkívül az általa elkövetett borzalmaknak részét képezték az emberáldozatok is, mert Blahyi szerint a friss vér (általában ez egy gyermek vagy tinédszer volt) olyan mágikus hatalmas kölcsönzött neki, hogy egymaga is el tudott foglalni egy falut, ezért szinte minden akciójuk előtt megöltek valakit az adott környéken és ittak a véréből, vagy ettek a szívéből.
Aztán eljött 1996, amikor végetért az első libériai polgárháború és ezzel együtt hirtelen módon a tábornok is “megvilágosodott”, állítólagosan megjelent előtte maga Jézus és ekkor az őt megszálló sátáni erők tovatűntek, majd 1997-ben egy ghánai menekülttáborban (ahová önkéntes száműzetésbe vonult félve a retorzióktól, bosszúállóktól és az esetleges felelősségre vonástól), egy templomban meggyónta bűneit és maga is prédikálni kezdett. Több mint tíz év ghánai száműzetés után végül 2008-ban visszatért hazájának fővárosába, Monroviába, ahol egyrészt folytatta igehirdetését, másrészt pedig megjelent az Igazság és Megbékélés Bizottság (TRC) előtt, ahol tanúskodott a háborúban elkövetett bűneiről – ekkor állította azt, hogy ő és emberei legalább 20 ezer libériai haláláért felelősek. Maga a The Redemption of General Butt Naked nehézkesen indul, a másfél órás film első 15-20 perce az egykori tábornokról, az általa elkövetett tettekről és állítólagos mágikus hatalmáról szól, amelyet többször megszakítanak hosszas prédikációi (e poszt szerzője valahogy egyszer sem tudott elvonatkoztatni attól, hogy a film főszereplője egykor többek között kivágta egy kisfiú szívét és megette – utóbb aztán már a szeretetről és a békéről prédikál).
Később láthatjuk, amint Blahyi bocsánatért esedezik az általa meggyilkoltak családtagjainak – az ember nem tudja, hogy gyűlölje-e azért, amit tett vagy elhiggye, hogy megváltozhatott, nem tudja, hogy csak a kamerának játszik-e, de talán ez is volt a célja Eric Strauss és Daniele Anastasion rendezőpárosának: döntsön a néző, hogy ez vajon tényleg jóvátétel-e vagy sem. Megismerjük Szenegálit, a lábak nélkül vegetáló fiút, Csupaszfenekű egykori testőrét, akit maga a tábornok nyomorított meg és hagyott órákon át szenvedni, megismerjük “fiait”, azokat a fiatalokat, akik egykor gyermekkatonaként szolgáltak Blahyi alatt (itt egyébként az egykori hadúr elmeséli, hogyan hitette el hollywoodi filmek segítségével a gyerekekkel, hogy sebezhetetlenek) és közben bepillantást nyerünk a férfi magánéletébe is, megismerjük feleségét és gyermekeit is, akik jelenleg is Ghánában bujkálnak.
És ahogy az egy dokumentumfilmben általában megszokott, a képsorokat meg-megszakítják újságírók, szakértők, ügyvédek, egykori áldozatok és elkövetők nyilatkozatai valamint archív felvételek is. A mű egyik érdekes mozzanata, amikor az interneten keringő borzalmas videójáról elhíresült Prince Johnson védi a mundér becsületét – csak azt nem tagadja le, amit nem lehet, a videót, amin sörrel a kezében röhög az általa a felvételen megkínzott majd meggyilkolt Samuel Doe egykori elnök arcába. Ezt ugyan a nemrégiben még elnöki székért is indult politikus elismeri, de szerinte “nem szabad mindig a múltat felhozni, a jövőbe kell tekinteni”.
Visszatérve Blahyira, megtudjuk, hogy végül a TRC felmentette a háborús bűnök vádja alól, amit persze a tábornok isteni jelként értelmez és végül a film utolsó harmadában egykori áldozatainak hozzátartozóival találkozik illetve megszólalnak egykori emberei is megint: van, aki állást szerzett és családot alapított, valaki az utcán él (ők vannak többségben) és van, aki nem élte túl a megpróbáltatásokat. A film legvégéről ne essék ebben a posztban most szó, akármit is gondoljunk Csupaszfenék tábornokról a film előtt vagy után, az utolsó képsorok megérintik az embert.
Összességében egy rendkívül tartalmas és érdekes alkotásról van szó, a fekete kontinens közelmúltjára kíváncsiak számára kötelező darab – az egyetlen probléma, amit felhozhatunk a The Redemption of General Butt Naked ellen, az a tény, hogy ez a doku is csak egy a sok tucat közül, azaz végre már jó lenne látni olyan filmet is, ami nem csak a borzalmakról szól, hanem valami egészen hétköznapi Afrikáról: fociról, konyháról vagy akár közlekedésről.