A dzsihádisták által elfoglalt városaik fényei ott pislognak alattuk a holdfényben. Az emberek a hegyről láthatják a városaikat és a falvaikat, bennük a dzsihádista őrjáratok fényszóróival, amint ott siklanak az utcákon, amelyeket ők elhagytak. És tudják: nem térhetnek vissza oda.
Kis tábortűzek világítják meg a hegyláncot, amely a szíriai határ felé nyújtózik. Körülöttük piszkos emberek főznek teát félbevágott babkonzerves dobozokban – ez az egyike annak a kevés luxusnak, ami megmaradt nekik.
Amint előbújik a nap, vadászgépek hangja hallatszik a fejük fölött. De a gondolat, hogy valamiféle megváltás jöhet, eloszlik, amint a távolban eltűnik a hang. A gépek a frontvonalakat védik a kurd fővárosnál, Erbilnél, amely tele van olyan ötcsillagos szállodákkal, amelyek évszázadokra vannak a saját nyomorúságos életüktől, és tele van nyugati találmányokkal, amelyeket mg kell védeni.
A hegyen lévő sok ezer embernek az otthona elveszett és egyhamar nem is lesz meg.
A hegyen, miközben pirkad, senki nem tudja, jön-e ma segítség, vagy jön-e valaha is.
Újabb nap kezdődik, 40 fok közeli hőmérséklettel, és túl kevés vízzel. Ráveti a fényét a legyengült, kimerült és éhes emberekre, akik az egyenetlen, kemény talajon alszanak. A hegyet sziklák borítják, rajtuk sok, fentről ledobott vizespalack reped szét. A Vöröskereszt egyik tisztségviselője szerint az Egyesült Államok légiereje által leszórt segély körülbelül 40-50 százaléka megsemmisül a becsapódáskor.
Az éjszakák azzal telnek, hogy megpróbálnak valamennyit pihenni a kényelmetlen körülmények között, hogy felkészüljenek a másnapi vízkeresésre. A hőség miatt, és mert nincs árnyék, 24 óráig sem tudnak életben maradni, ha nem találnak vizet. És 12 óra után már annyira rosszul lesznek, hogy képtelenek a vízkeresésre.
Az egyetlen víz a hegyen az, ami a kecskék vályúiban van. Piszkos, és tele van állati ürülékkel. De elég jó ahhoz, hogy egy kis pohár teát készítsenek belőle. Ahhoz viszont nem, hogy életben tartsa az időseket és a gyerekeket.
“A legnagyobb probléma a hasmenés, különösen a gyerekeknél” – mondja az 52 éves Hussein Marqat, a szindzsári központi kórház orvosa. Ő maga muszlim arab, és nem jazidi kurd, ade mégis a jazidikkal ment a hegyekbe, amikor az Iszlám Állam több mint egy hete lerohanta a várost.
Egy másik orvos, Arasz Abdul azoknak az önkénteseknek az egyike, akik az iraki hadsereg helikoptereivel jöttek segíteni. Azt mondja: a kisgyerekeknél kiszáradást okozó rotavírus teljesen általános itt. Becslése szerint százak haltak meg az elmúlt egy hétben a hegyen.
Az egyetlen étel, ami a menekültek számára elérhető, az a hegyen kóborló kecskék nem kellően megfőzött-megsütött, vagy éppen nyers húsa. Meg az, ami segélyként leesik. Nagyon kevés a tűzifa ahhoz, hogy rendesen elkészítsék az ételt. Többnyire csak a csenevész bozótok letört ágait tudják erre használni.
“Olyanok vagyunk, mint az állatok” – mondja a 35 éves Thasen Khaleh. “Nyers húst eszünk.” Az alacson, szakállas férfi is ott volt a tömegben, amelyik körbevett, és bármilyen segítségért könyörgött, amit egy hirtelen köztük felbukkant nyugati nyújtani tud.
És ez volt egész nap: kétségbeesett emberek jöttek utánam, a menekülés bármilyen reményét hajtva.
A jazidik megpróbáltatásai augusztus 4-én, vasárnap kezdődtek, amikor az Iszlám Állam rajtaütött Szindzsáron, valamint a környező városokon és falvakon. A helyiek arról számoltak be, hogy a dzsihádisták az utcákon vadásztak rájuk. Néhányan megpróbáltak szembeszállni velük, azzal a kevés fegyverrel és lőszerrel, amit találtak.
De hasztalan. Tel Kaszabot például, mielőtt este 8-kor elesett, aknavetőkkel puhították, és csak az aknatűz után vonultak be a dzsihádisták. A várost lezárták, de előtte még több ezren elmenekültek: ők nem tudják, mi történt aztán.
Egy 67 éves férfi, aki Ali Razalának nevezi magát, rendkívüli történetével megadja az egyik lehetséges választ. “A családomnak körülbelül 85 tagja van” – mondja. “A hegyekbe küldtem őket, de öt kivételével mindannyiukat elkapták a dzsihádisták”.
Egy szunnita barát segítségével, aki közvetítő szerepet vállalt, engedélyt kapott arra, hogy megkeresse őket. A kutatás közben végig a sarkában voltak az Iszlám Állam harcosai. Nem találta meg őket, de hallotta a szomszédoktól, hogy csak az ő városában száz embert gyilkoltak meg.
Amit a 44 éves Khero Gaffal látott a saját városában, már kézzelfoghatóbb. “Amikor az Iszlám Állam elfoglalta Szindzsárt, és a Szolah kerülethez ért, az emberek elkezdtek futni a barlangok felé. Elkapták őket, és azt mondták: nem fognak gyilkolni. Aztán felsorakoztattak 60 embert, és egyenként lelőtték őket. Lapátokkal egy nagy gödröt csináltak, és abba dobták a holttesteket.”
Nagyon nehéz megerősíteni a tömeges gyilkosságokról és a nők elrablásáról szóló híreket, amelyek az Iszlám Állam vonalai mögül jönnek. Nem nagyon lehet kapcsolatba lépni a hátramaradottakkal, homályos hírek terjednek, és a számok bizonytalanok. De amit Gaffal látott, azt megerősítette a Telegraph-nak egy szolahi család. “Megölték a nagybátyámat” – mondja a 35 éves Dakhil Szamir. “Láttam a holttestét. Ezért menekültünk ide. Az övé csak egy volt abból a 48 testből, amit egy tömegsírban láttam. Mind ott feküdtek.” Azt mondja, többnyire lelőtték őket, néhányukat halálra szúrták.
Telefonon egy férfi, aki még mindig Szolahban bújkál, azt mondja a mostani helyzetről: “30 kisteherautó mászkál az utcákon, az Iszlám Állam átkutatja a házakat.” Ugyanezt mondják más városok lakói is, akiket sikerült mobiltelefonon elérni.
Egy másik városban csütörtökig kaptak határidők a jazidik arra, hogy áttérjenek az iszlámra. “Még senkit nem öltek meg. De mindenki bujkál” – mondja egy férfi, aki nem hajlandó elárulni a nevét.
Más városok teljesen kiürültek, a lakóik a hegyekbe menekültek. Már odajutni is megpróbáltatás volt, sok történetet kering útközben megölt vagy elhurcolt családokról.
Szamir azt meséli, hogy egyik unokatestvérét, a 30 éves Noura Madho-t elrabolták, és hagyták, hogy a férje a három gyerekkel egy táborba meneküljön a határ mentén. Senki nem tudja, az asszony merre van most.
A 30 éves Karim Kaszem és bátyja csaknem 5 kilométert gyalogolt a hegyre. “Amikor lőni kezdtek, a bátyámmal a hátunkra vettük a szüleinket, és 5 kilométert jöttünk a hegyekbe. Három napig voltunk egy helyen, aztán helikopter hangját hallottuk ezen a másik hegyen, és idejöttünk. Találtunk egy szamarat, azzal hozattuk a szüleinket. Három nap alatt értünk ide.”
Az édesapja, a 67 éves Kaszem Murat Khalaf azt mondja: “Amikor elmenekültünk, lőttek ránk. A családból nyolc embert öltek meg.”
A megérkezés egy dolog: a túlélés egy másik. És a menekülés lett a végső cél, senki nem bírja sokáig, ha ott maradnak, ahol most vannak. Sokakat megmentettek a szomszédos Szíriából bejutott kurd katonák, akik elfoglalták a határra vezető utat, és megkezdték az ott rekedt jazidik lemenekítését a hegyekből.
Több tízezren áramlanak most Szíriába, aztán vissza Irakba, a kurd autonóm területre. Ez csaknem 100 kilométeres út. Néhányan fel tudnak kéredzkedni autókra. Sokan azonban gyalogolnak: megindító látvány, ahogy támolyognak lefelé a hegyről. Most a hírek szerint körülbelül 100 ezer jazidi lehet a hatátérségben.
“Hét órát gyalogoltunk a hegy tetejéről az útra, ahol ott voltak a kurd katonák” – mondja a 37 éves Naif Khalif. “Reggel hatkor keltünk útra, és este 10 lett, mire ideértünk, néha felvett bennünket egy-egy kocsi.”
Másokat, a sebesülteket és a betegeket helikopterek viszik magukkal.
A jazidik Irak legszegényebbjei közé tartoznak. Az orvosok azt mondják, a tuberkulózis járványos köztük, és a szörnyű körülmények között a tünetek már kezdenek mutatkozni az időseken és a betegeken.
De azok száma, akiket fel tudnak venni a helikopterek, csekély, és nekik is, amikor a fedélzetre kerülnek, el kell köszönniük a családjuktól.
Sok család elveszítette a kapcsolatot a gyermekeivel. Khalif azt mondja: eltűnt mellőle a hegyen a 15 éves fia, Sirwan, és képtelen volt megtalálni.
Sokan szóródtak szét a több mint 60 kilométer hosszú hegyláncon. A félelem, hogy a szeretteik nélkül kell élniük, sokakat ott tart a hegyekben, még akkor is, ha éhezéssel és a halállal kell szembenézniük. Az otthonaikat elvette az Iszlám Állam, a gyerekeiket és a szüleiket nem akarják elveszíteni. Csak a családjuk maradt nekik.
“Ha tudjuk, hogy képtelenek vagyunk megmenteni a családunkat, megöljük magunkat” – mondja az 50 éves Khader Kaszkay. A körülötte állók helyeselnek.